Elengedni sohasem egyszerű. Sem a múltat, sem a jelenünkben lévő, színesnek hitt lufikat, sem önmagunk rossz szokásait. De ha komolyan szeretnénk önmagunkon dolgozni, az életünkön javítani, és egy kicsit repülni, muszáj ezt a lépést is megtenni. Hogyan kell elengedni valamit vagy valakit? Ha van egy rossz kapcsolatunk, akkor egész egyszerűen elvágjuk a szálakat, amelyek egy másik emberhez kötnek. Vagy ha le akarunk szokni a dohányzásról, akkor letesszük a cigarettát, és kész.
De mi van akkor, ha egy családtagunkkal van problémánk? Ezt a köteléket nem lehet csak úgy felszámolni! Továbbmegyek: mi van akkor, ha önmagunkkal nem vagyunk elégedettek? Magunktól aztán tényleg nem tudunk megválni! Hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket és embereket a mindennapi életünkben? Homokba dugjuk a fejünket? Ádáz haraggal viseltetünk? Esetleg úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna? Bizonyára mindenkinek megvan erre a bevált módszere. Most én egy másik, új receptet kínálok minden kedves Olvasónak. Valamennyi ismerősünkkel, mint a karácsonyi égő, sorba vagyunk kötve. Valakivel szorosabban, másokkal lazábban. Akkor mégis hogyan lehet elengedni bizonyos személyeket, tárgyakat, érzéseket, vélt vagy valós igazságainkat az életünkből? Szükséges-e egyáltalán? Miről szól tulajdonképpen az elengedés? Kezdem Ádám-Évánál. Minden ember azért született a világra, hogy tanuljon és teremtsen.
Hogyan tudunk teremteni? Csakis úgy, ha elkezdjük élni a saját életünket. Az életünk olyan, mint egy forgatókönyv. Ha ezt összekeverjük egy másik forgatókönyvvel, elveszítjük az eredeti történetet, az már nem a miénk. Mindenkinek a sajátját kell megélnie. Ennek egyik alapfeltétele a kapcsolat, a kötődés. Kötődés személyhez, csapathoz vagy csoporthoz. Egy szülőhöz például akkor is szoros kapocs fűz, ha fizikailag nincs mellettünk, ha már elengedtük a kezét. A baj akkor van, ha összekötő elemként a szeretet helyére a félelem lép. Nagyon fontos tudni, hogy az előbb említett kötődéshez ragaszkodnunk kell, mert anélkül nem élhet az ember, a félelmet pedig minél előbb el kell engedni annak ellenére, hogy egy igen erős forrás, hiszen születésünktől fogva bennünk van. Gondoljunk csak a születésre! Amikor egy gyermek a világra jön – bármennyire is természetes a folyamat –, átverekszi magát a szülőcsatornán, a biztonságból egy idegen, szó szerint hideg világba érkezik, csupa fájdalommal és félelemmel. Az anyaméhben nem kell fogni a gyermeket, de miután világra jön, az anyja úgy tud biztonságot teremteni neki, ha a karjaiban tartja. Ez szép és jó, de csak egy darabig. Ha a gyermek felnő, a szülőnek el kell tudnia engedni.
És itt jön képbe sokaknál a félelem, amely beleszól ebbe az egész folyamatba. Ha elengedlek, abba én belepusztulok – hallhatjuk oly sokszor szerető szülők szájából. Jó tanács: engedd őt el, és ne hagyd, hogy a félelem kössön össze benneteket! A szeretet, a tisztelet, a hála legyen a kapocs! Ahhoz, hogy ezt ne csak betartsuk, hanem értsük is, tisztában kell lenni a következőkkel: az anya saját biztonságát kell, hogy átadja egy – az eddigitől eltérő – másik hiten keresztül. Egy újfajta biztonságról kell gyermekét meggyőznie, mert ő egészen az elválásig abban a tudatban van, hogy számára csak a fizikai kapaszkodás jelenti a biztonságot. A szülőnek kell rávezetnie a gyermekét arra, hogy ne féljen, mert a kötelék és a szeretet nem szenved csorbát az elválás során. A szülő csak a test teremtője, az örökkévaló, mindig élő Léleké a Teremtő. Az elengedésért cserébe megszerezhetünk egy magasabb tudatosságot, amely félelem nélkül tartja meg a személyiségünket. A kötődés, a ragaszkodás, a megszokások átformálása a tudat alatti működések megváltozásával jár. Ez egyben magyarázat is arra, miért megy az elengedés olyan nehezen. Annak az embernek, aki nem tud elengedni, alacsonyabb szinten marad a tudatossága. Ha képesek vagyunk tudatosan venni az akadályt, akkor kevesebb akadályba ütközünk, minden gond nélkül fogunk előre haladni. A pozitív változásoknak pedig ki állna ellen?
A düh, félelem és harag, mint ragasztó!
A dühnek helye van a mindennapi életünkben. Mindenki volt már dühös. Fontos érzelem, mégis vigyázni kell vele. Mindaddig jó, amíg irányításunk alatt tudjuk tartani, de ha elszabadul, akkor súlyos rombolást végezhet. Nem árt tudni, hogy a düh mindig önmagunkból fakad, bármilyen más tényező csak kiváltja azt. Honnan ered a düh? Egy kicsit a hétköznapi jelentésén túl vizsgálva: a változás egy természetes folyamat, mégis ebből fakad a düh. Bizony-bizony! Sokszor a bennünk lévő düh miatt ragaszkodunk tudattalanul valamihez. A düh, a félelem vagy a harag mind negatív érzés, éppen ezért olyanok, mint a ragasztó. Biztos sokaknak ismerős az állapot, mikor a düh eluralkodik rajtunk, és már nem vagyunk képesek elengedni a dolgot. Amit nem tudunk elengedni, az már hozzánk tapad. Mondhatjuk úgy is, ha valamit megtartunk – amit jobb lenne elengedni –, az börtönt jelent. Minél jobban haragszunk valakire, annál inkább nem tudjuk elengedni. Ahogy egy gyermek sem tudja elengedni a szülőt, ha dühös rá, haragszik vagy éppen csak fél. A fájdalomhoz való ragaszkodás is egyfajta ragaszkodás. Azt is el kell engedni. Ha képesek vagyunk mindezt felismerni, a probléma holnap már a múlté. Ha a düh a börtön, akkor mi jelenti a szabadságot? A válasz egyszerű: a hála, a szeretet és az együttérzés.
Gyógyítsd meg a múltat és békélj meg!
Az elengedés, elfogadás és megbocsátás által elhagyjuk a múlt terheit. Ha a jelenben vagyunk, akkor nincsenek gondolataink a múltról és a jövőről. Rádöbbenünk, hogy az elménkben csend honol, és mindig is így volt, csak a színes, mozgalmas felszín elvonta róla a figyelmünket. Ha ebben a csendben tartózkodunk, továbbra is megfigyelői lehetünk az eseményeknek, csak most már mosolyogva, szórakozva tekintünk rájuk. Múlt nélkül nincs jelenünk, a jelen nélkül pedig nincs jövő. Fontos, hogy felismerjük a múltból származó üzeneteket. Ahogy érdemes elővenni és áttekinteni egyszer minden eddigi párkapcsolatunkat is, visszaemlékezni, kivel milyen viszonyunk volt.
Sajnos gyakran tudatosan vagy tudattalanul, de elfeledkezünk a múltunkról és azokról az emberekről, akikkel kapcsolatban voltunk. Megfeledkezünk róluk, mintha nem is léteznének. Ha most megkérdeznének, hogy emlékszel-e a szerelmi kapcsolataidra, bizony gondolkodnál egykét régi személyen. Pedig ezek között vannak olyan fontos emberek, akikkel együtt voltál, akikkel aludtál, akiket szerettél – akár csak egy napig, egy-két hétig –, velük voltál. Egy perc is kapcsolat. Lehet, hogy elengedted, elhagytad, elfutottál előle vagy megsértetted, egyszóval nem rendezted. Nem köszönted meg neki, amit adott, haraggal váltál el tőle, vagy szimplán észre sem vetted, hogy az is egy kapcsolat volt.
A kapcsolati rendszerben mindenkinek vannak fehér foltjai. A múltunkkal való megbékélésnek nagy jelentősége van a jövőnk szempontjából. Sokszor érezzük úgy, hogy mások „tönkretették az életünket”. Be kell azonban látnunk, hogy csak annak az életét lehet tönkretenni, aki ezt hagyja. Mi egy személyben vagyunk felelősek az érzéseinkért, a belső világunkért, a múltunkért és a jövőnkért. Megbocsátani vagy kibékülni valakivel, akire nem haragszunk, nem lehet. De ha a neheztelésünkben nem vagyunk őszinték, akkor a megbékélésben sem leszünk azok. A megbékélést azzal kell kezdeni, hogy részletesen végigtekintjük mindazt, amiről azt hisszük, hogy túl vagyunk rajta. Ha nem lépünk túl rajta, mindig vissza fog térni. Ahogy egy megemészthetetlen étel is viszszajön, mert a szervezet nem fogadja be.
Üdv,
Carla
www.carla-galli.com
